Itt a nyár.
Kicsit korai talán, s meg is bosszulja majd - ahogy szokta.
A szélben szoknya, hajtincs, és fájdalom lebeg, a kétségbeesés kiteregetve a kötélre minden udvaron.
Fehér lepedő az összes, fehér fájdalom mindenütt.
Válság van.
Gazdasági, persze.
Ha még csak az lenne a baj.
Az embereknek a szíve szakadt meg, megszakadt valahol félúton, a nap fénye nem hozott derűt. Most, hogy jobban süt, nagyobb is a sötétség, ha a szél elé tolja a felhőket.
Hozzászoktunk, hogy minden van.
Fény, élelem, pihenés, álom, édes, sós, keserű.
Hozzászoktunk, és nem becsüljük a becsülni valót.
Nem becsüljük egymást sem.
Persze úgy nehéz, ha nincs mit megbecsülni bennünk, ugye az meg küzdelem nélkül aligha megy. De hát ráérünk, igaz. Egy életünk van, ráérünk benne. De elfelejtettünk már ráérni is.
Mindenki rohan. Hogy legyen pénze. Közben meg hogy ne kelljen dolgozni. Gyorsan sokat. Hogy aztán ráérjünk. Ráérjünk enni, aludni, vásárolni.
Nem érek rá. Nem érek rád. Rohanok.
Nem érek rá arra sem, hogy megnézzem a lelkem. Vagy a helyét, ha út közben elhagytam valahol.
Aztán közben nem gondolunk rá, hogy minél később vesszük észre hiányát, annál többet kell majd visszafelé gyalogolni utána.

Válság van.
Bennünk.
A mi gazdaságunk is összeomlott. A mi kormányunk is kapkod.
Már nem félek.
Nincs mitől.
Ezek után?
Én szeretek élni.
Szeretem az embereket.
És nem kell fölös órákat töltenem a poros úton a lelkemet keresve.

Szélcsend van, a kerekek nem forognak.